Tetszik az oldalam?

Igen:
Nem:
Talán:
Nem tudom:
Semmi:



American Pit Bull Terrier

Hadd nyugtassam meg azokat, akik már a cím olvasásakor megdermedtek, és gyorsan továbblapoztak: egyetlen képet sem fognak látni véres kutyaviadalokról. Olvassák nyugodtan végig a most következő néhány oldalt, és végül alakítsák ki saját véleményüket! Lehet, hogy nem válnak a fajta rajongóivá, de ha már önálló, nem mások által diktált álláspontjuk lesz a témával kapcsolatban, részben elértem célomat.
Sokszor hallottam, hogy magukat lelkes állatbarátként reklámozó kutyatartók azt mondták: “Én minden fajtájú kutyát szeretek, csak ezeket nem.”. Mindig elutasítottam a rasszizmust, a szélsőségeket, a kizáráson alapuló ideológiákat. Az ilyen korlátolt emberek a saját kutyájukat sem szerethetik igazán, de hogy nyilatkozatuk tárgyát egyáltalán nem ismerik, az egészen biztos. Bár sohasem kerültek kontaktusba egyetlen ilyen kutyával sem, és minden ismeretük a bulvár- és szennylapok “híradásaiból” származik, elítélően beszélnek valamiről, amiről halvány fogalmuk sincs. Önök ne essenek ebbe a hibába!
A korábban megjelent ismertetőkkel szemben most nem egy “ márpedig a pit bull jó” jellegű írást olvashatnak, hanem éppen ellenkezőleg: igyekeztem olyan tárgyilagos maradni, amennyire az lehetséges. Mégis nehezen tudom eltitkolni az igazságtalanul üldözött és manipulált, össztársadalmi gyűlölettel sújtott, higgyék el, valóban nagyszerű kutyák iránt érzett szeretetemet. A fajtát bíráló, gyűlölettől áthatott nyilatkozatok ugyanis sohasem említik a valódi veszélyforrást: azokat a kétlábú fenevadakat, akik kutyáikat agresszívvé “nevelték”. Meggyőződésem, melyet egyébként minden valódi szakember, kiképző, állatorvos megerősít, hogy a kutyák által elkövetett tettekért csak és kizárólag tulajdonosuk és nem fajtabeli hovatartozásuk felelős.

Az eredet

A bull-típusú terrierek tengerentúli képviselői valamennyien ugyanannak a folyamatnak köszönhetik kialakulásukat: az Angliából és Írországból származó ősi bulldogok, valamint “half and half” kutyák Amerikába való megérkezésének a múlt század második felében. Ennek egyenes következménye volt, hogy - elsősorban a nagyobb északi városok arénáiban - ezek a négylábú gladiátorok a múlt század ‘70-es éveire addig sosem látott népszerűségre emelték a viadalok intézményét. De a mókás kis Boston terriert rövid időn belül külleme miatt kezdték el tenyészteni, és csaknem kialakulásának pillanatában, azaz mintegy száztíz éve távol került ettől a vérgőzös közegtől. Ezzel szemben harcos rokonainak története - legalábbis egy ideig még - továbbra is a küzdőtereken íródott.
A kezdeti években a legsikeresebb viadorkutyákat továbbra is Angliából, Staffordshire megyéből hozták be. Mivel ezeket már generációk hosszú sora óta harcra, győzelemre tenyésztették, új hazájukban is remekül helytálltak. Az amerikai viadorkutyák tenyésztése mégis rövidesen önállósult az őshazá(k)étól. A “half and half” kutyákat egymással, illetve a helyi, már korábban is harcra használt állománnyal továbbra is azért keresztezték folyamatosan, hogy minél erősebb és sikeresebb gladiátorokat “hozzanak létre”. A partnerek ebben a folyamatban a többségében még a XVII-XVIII. században importált ősi bulldogok, vagyis a ma amerikai bulldogként ismert kutyák voltak. Ezenkívül az összes fellelhető és a célnak megfelelő kutyát – molosszoidokat, vérebeket, sőt elvétve vizslákat is – felhasználták.


Családi fotó a '70-es évekből

Egységben az erő

A “jobb marad életben” elv tenyésztési gyakorlatban történő alkalmazása hamarosan elindított egyfajta homogenizációt. Kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb fizikai erőt a legnagyobb kitartással és fürgeséggel egy bizonyos méretkategória testesíti meg, s ez a nagyjából 18 inch-es marmagasság a kb. 50-60 fontos testsúllyal párosulva. Ezek jóval meghaladják a korai, még Angliából behozott “half and half” kutyák méreteit, ezért nehezen hihető egy sokak által elfogadott vélemény. Nevezetesen az, hogy hőseink egyszerűen az alig fele akkora angol Staffordshire Bull Terrier amerikai változatai lennének. Inkább fogadható el az az álláspont, mely szerint a sokkal erősebb fej és csontozat, a nagyobb méret a korábban Amerikába került régi típusú bulldogok további befolyásának eredménye.
Az új “fajta” gyorsan népszerűvé vált hazájában. Egyre szélesebb körben ismerték meg, és már korántsem csak a harci arénák környékén rajongtak értük. Eredményesen dolgoztak vidéki farmerek és vadászok mellett, őriztek gyártelepeket és raktárakat is, ugyanakkor egyre többen társkutyaként tartották őket, éppen nagyszerű jellemük miatt. Remek fizikumuk, ellenálló szervezetük, bátor és karakán viselkedésük mellett éppen intelligenciájuknak és hűséges természetüknek köszönhetően váltak rövid idő alatt közkedveltté. Rajongóinak egyre növekvő tábora mindent megtett azért, hogy mind szélesebb közönséggel ismertesse meg és el az általa tartott, tenyésztett kutyákat. A fajta ezen barátai azon fáradoztak, hogy a gladiátorkutyáktól származó, de generációk óta munkára, kedvencnek tenyésztett állományukat integrálják a fajtiszta kutyák kedvelőinek angol mintára létrehozott amerikai szervezetébe.

A mindenható American Kennel Club (AKC) viszont ekkortájt - akárcsak Angliában a British Kennel Club a staffordshire bullterrierről - hallani sem akart az új “fajtáról”. Mivel az egyesület mélységesen elítélte a viadalokat, nemcsak az e célra kitenyésztett kutyákat, de a már teljesen békés “foglalkozású” utódaikat sem ismerte el. A tenyésztők azonban - kutyáik törzskönyvezése céljából - szükségét érezték egy klub keretein belül való működésnek, éppen ezért saját szervezetet hoztak létre. 1898-ban a Michigan állam-beli Detroitban Chauncy Bennett vezetésével életrehívták a United Kennel Club-ot (UKC), és megkezdték ezen kutyák regisztrálását American Pit Bull Terrier néven. Bennett a korábban elterjedt elnevezések helyett olyat választott, amely utalt a fajta eredetére, származására, ugyanakkor világosan kifejezte európai rokonaival (angol bullterrier, staffordshire bullterrier) szembeni identitását. Úgy is mondhatnánk, hogy hivatalosan ő “amerikanizálta” a fajtát.

A békés “változat” hívei mellett - noha a kutyaviadalok az USA legtöbb államában 1878. óta tiltottak voltak - továbbra is akadtak olyanok, akik változatlanul harcra képezték állataikat. Ezek a tenyésztők az UKC-t puhányok gyülekezetének tartották, ezért Guy McCord és John P. Colby vezetésével 1909-ben megalakították a saját egyesületüket American Dogbreeders Association (ADBA) néven. Az egyesület székhelye ma Utah állam fővárosában, Salt Lake City-ben van. Napjainkban a fajtával kapcsolatos legnagyobb félreértésre az ad okot, hogy a “kemény mag” már megalakulása pillanatában átvette a pit bull terrier nevet kutyái megjelölésére. Ennek eredményeként sokan a viadalokon használt kutyákról csak annyit tudtak, hogy azok szinte kizárólag pit bullok. Ma azonban már az ADBA által nyilvántartott ebek is többségükben békés munka- és társkutyák.

Szóval, hogy is van ez ? Az amerikai pit bull terrier nevet eredetileg egy a gladiátor ebekből békés célra kitenyésztett fajtára találták ki ? Igen, így igaz. A viadalok szervezői viszont annyira jónak találták ezt az UKC-elnevezést, hogy az “eredeti” - küllemében és méretében korántsem egységes - harci típust is ezzel ruházták fel. Az UKC sok tenyésztője egyébként a mai napig hangoztatja, hogy a viadorkutyák őstípusából általuk munka- és társkutyaként kitenyésztett fajta megjelölésére ők találták ki az APBT elnevezést. Úgy tartják, hogy a viadalok akkori híveit összefogó ADBA csak “lenyúlta” a nevet, amivel rendkívül sokat ártott nekik és kutyáiknak.

Szerintük a becsületes eljárás az lett volna a McCord-féle társaság részéről, ha más nevet - például a régebben ismert tucatnyi közül - választottak volna saját viadorkutyáik megjelölésére. Ha ez akkor így történik, ma az (UKC) pit bull terrier-t valós tulajdonságai alapján a többi munkakutya-fajtával egyenértékűként tarthatnánk számon, és az ADBA-regisztrálású - mondjuk - “Yankee Dog”, vagy “American Fighting Dog” nevétől rettegne a világ. Mivel azonban egyik szervezet sem mond le a “névhasználatról”, ma gyakorlatilag egy kialakult fajtát és annak közvetlen ősét, egy fajtának nevezett heterogén állományt illetünk ugyanazzal a névvel.
Mint vérbeli amerikai fajta, az APBT mindkét “változatában” rövid időn belül hihetetlenül kedveltté vált hazájában. Különösen az I. világháború alatt örvendett nagy népszerűségnek. A háborús propaganda-gépezet a lelkesítő plakátokon az amerikai katonákat gyakran szimbolizálta ezekkel a kutyákkal, és egy egész nemzet volt büszke rájuk! A fajta kétszer is feltűnt a Life magazin címlapján a háború alatt, sőt egy képregényt is indítottak főszereplésükkel. A pit bullok népszerűsége a ’20-as években tovább nőtt, ugyanis a kor némafilmjeinek burleszkhősei mellett gyakran szerepeltek. Ilyen volt például Harold Loyd híres órajelenete, de Rosco “Fatty” Arbuckle-nak is gyakorta voltak partnerei ezek a “színész-kutyák”. Kevesen tudják, hogy kezdetben még a híres Rin Tin Tin-t is évekig egy pit bull személyesítette meg a mozikban, s csak jóval utána jöttek a németjuhászok.

weblap szerkesztés ingyen


Megosztás |
 

(c) 2013 amerikaipitbullterrier.nethu.net. Design by Free CSS Templates.